Deviant Login Shop  Join deviantART for FREE Take the Tour
×

More from deviantART



Details

Submitted on
August 5, 2013
File Size
26.2 KB
Link
Thumb

Stats

Views
101
Favourites
1 (who?)
Comments
0
×
      Sehol nem találtuk a rózsámat. Odaadta az övét az enyémért. Ezért lehettem én az, aki végül visszajutott a kijárathoz. Megfogadtam, hogy sosem fogom elfelejteni, amit tett. Neki köszönhetem az életem.



     Anya nagyon haragudott rám, amikor kiderült, hogy elvesztettem a zsebkendőmet. Felkajtattam érte az egész galériát, de nem találtam sehol. Pedig a születésnapomra kaptam, és igazi csipkével volt díszítve... Azt se tudom, hogyan került a cukor és az öngyújtó a zsebembe. A nasit hazafele a kocsiban majszoltam el, az öngyújtóval viszont semmit nem tudtam kezdeni. Lefekvés előtt sokat forgattam, mint az elkövetkezendő napokban sokáig, ha nem jött álom a szememre. Nem úgy nézett ki, mint a többi, amit a trafikokban árultak és átlátszó neonszínűek. Egyedi darabnak tűnt, furcsa gurba minta volt belegravírozva. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy egy G betű az. Azt hittem, a kiállításon szereztem, valami ajándék gyanánt a recepcióstól, és a G Guertenát jelent.

     Apával sokat beszélgettünk a galériáról. A festmények nagy részének nem tudtam a nevét, nagyon furcsa címük volt, csak az alapján tudtam leírni őket, amit ábrázoltak. Apának az tetszett a legjobban, amelyiken a kék gyermek zongorázott, és egy vörös ördög állt felette, nekem az Elfelejtett férfi portréja. Olyan magányosnak és szomorúnak tűnt a kék rózsával, egyedül... de volt benne valami furcsán ismerős, ami egyszerre melengette meg és szorította össze a szívemet. Apa megígérte, hogy mihelyst sikerül elszabadulnia a munkájából, elvisz megint a múzeumba. Apa mindig elfoglalt ember volt, sok időt töltött a munkahelyén, gyakran hallottam akkor hazajönni, mikor nekem már rég aludnom kellett volna, így nem lepődtem meg, hogy csak pár hét múlva tudott rám időt szakítani. Mikor azonban kiszálltunk az autóból, földbe gyökerezett a lábunk: a múzeumból elszállították a képeket, hogy egy másik kiállításnak adják át a helyet.

     Nagyon elszomorodtam, és semmi nem segített, hogy elrejtsem az egy-két lehulló könnycseppemet. Apa nyugtatóan simogatta meg a hajam, és megígérte, hogy ha visszahozzák a kiállítást, vagy csak a város közelébe lesz, biztos, hogy meglátogatjuk. Azt is mondta, hogy elvisz cserébe máshova, ahova anyával nem mehetnék el. Megráztam a fejem, nem volt szükségem semmi ilyesmire. Végül addig győzködött, amíg egy apróságra rá nem beszélt – vett nekem egy zacskó citromos cukrot. Nagyon szerettem az ízét, kellemesen savanyú, mégis édes. A könyveim mögé rejtettem, hogy anya ne találja meg. Nem jártam rá gyakran, csak alkalomadtán, hetente egyszer-kétszer. Ha elfogyott, apa vett nekem újat. Ez volt a mi kis titkunk. Nem akartam, hogy anya megtudja, és ő egyetértett velem.

     Egyszer viszont anya megtudhatta, és onnantól kezdődtek a veszekedések. Mindig a fülemre szorítottam a párnámat, nem akartam hallani, ahogy idegen, de gonoszul hangzó szavakat vágnak egymáshoz. Rengeteget sírtam akkor, nagyon hiányzott a zsebkendőm. Előkerestem az öngyújtót a fiók mélyéről. Emiatt vesztettem el a zsebkendőmet, emiatt is mérges rám anya. Tehetetlen dühömben földhöz vágtam a gyújtót, és a sarokba kuporodtam, magamhoz ölelve a párnámat.

     Apa egyre kevesebbet jött haza, végül eltűntek a holmijai a lakásból. Egy félelmetes, fekete ruhás ember jelent meg nálunk, és kérdezgetni kezdett mindenféle értelmetlen dologról. Én csak az apukámat akartam visszakapni... Anya sokat zárta be magát a szobájába.  Néha apa értem jött és elvitt otthonról, azok voltak a legboldogabb napok a héten, mindig sikerült megmosolyogtatnia, és mindig vett nekem olyan finom cukrot. Aztán apa bemutatott egy nőnek meg a lányának, mondván  ők az új családom. A nő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy egy anyának ki kellett volna néznie. Állandóan vigyorgott, és mindig mindennel megpróbált elkényeztetni. Semmit nem fogadtam el tőle, undorítónak tartottam. Biztos aput is a megbűvölt diós sütijével vette meg. A lánya meg egyszerűen félelmetes volt, egyáltalán nem olyan, mint amilyen egy testvérnek lennie kellett volna. Kétszer annyi haja volt, mint nekem, és imádta a játékokat. A szobája minden pontján nyúlplüssök sorakoztak, ő maga meg mindig egy kék babával járt kelt, mint valami ötéves.

     Mindketten meg akartak győzni arról, hogy ők lesznek az én új családom. Nekem viszont nem volt szükségem új családra. Én csak apát akartam, meg anyát, együtt, mint a születésnapi képeken. Könyörögtem neki, hogy jöjjön haza, nem kell több cukor, csak legyünk megint együtt boldogok, de csak rázta a fejét, és ismételgette, hogy nem lehet. Egyre ritkábban jött ezután, és egyre kevésbé éreztem jól magam vele. A következő születésnapomon kaptam tőle egy új zsebkendőt. Nem sokkal később darabjaiban dobtam ki a szemetesbe. Nem vágtam volna szét, ha apától kaptam volna őket, de az én apám a galériával egy időben ment el az életemből.



     Évek kellettek ahhoz, hogy felfogjam, nem én meg a zacskó cukor tehettünk róla, hogy apa elhagyta a családunkat. Anyával maradtam végül, mert nem bírtam elviselni a másik anyámat és a hugomat. Tizennégy éves korom után már apának látogatnia se kellett minket, onnantól kezdve szinte nem is láttuk. Néha, ha meg is beszéltem vele egy találkozót, mindig késett, vagy lemondta. Egy idő után már nem is hiányzott.

     Nehezen teltek azok az évek. Anya nagyon magába fordult, minden apróság miatt összeveszett velem. Nagyon hamar rászoktam, hogy egyedül intézzem a dolgaimat. A szobámat azóta egyedül takarítottam, reggelit meg tízórait is magam csináltam az iskolába. Csak akkor lett újra az a kedves nő, aki régen volt, amikor bemutatta nekem az új apámat, de akkor már egyáltalán nem érdekelt, ki akar lenni a kicsodám. Ha ő ettől boldogabb, teljes életet élhet így, tegye.

     Egyszer takarítás közben megtaláltam az öngyújtót a szekrényem alatt, amit akkor a születésnapom után kaptam valami kiállításon, amikor a szüleim még nem váltak el. Tíz év porrétege pihent rajta, és legalább két pók költözött rá. Megpróbáltam bekapcsolni, de nem működött, nem gyulladt be a szikra. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hiszen ez a tárgy nem tehetett arról, amiért okoltam akkor, amikor tönkretettem. Elvittem egy szerelőhöz, hátha tud vele kezdeni valamit. Meg se vizsgálta tüzetesebben, mikor rávágta, hogy ezt nem lehet megjavítani. Sokáig kellett győzködnöm, hogy ez a bátyámé, és nagyon közel áll a szívéhez, amíg letett róla, hogy meg akarja venni.

     Miután helyrepofozta, leültem a szomszédos parkban. Viszonylag hamar sikerült bekapcsolnom, pedig nem emlékszem, hogy valaha használtam volna. Ha valamit meg kellett gyújtanom, mindig gyufával tettem. A lángja látványa kicsit megmelengetett belülről, mintha valami rég nem látott emberrel találkoztam volna. Hirtelen ötlettől vezérelve hívtam fel apámat. Meglepve szólt bele a telefonba, hiszen akkor már két éve is lehetett, hogy nem beszéltünk. Lefixáltunk egy időpontot, hogy találkozzunk a Múzeum Kávézóban péntek délután.

     Amire persze nem jött el. Fél órát vártam rá, amikor felhívtam, és próbálta ugyan kimagyarázni magát mindenféle indokokkal, hogy elcsúszott a munkával, meg tárgyalás, de tudtam, hogy elfelejtette. Biztos megint sokat kellett dolgoznia. Sóhajtva fizettem a kávémért, majd magam mögött hagytam a kávézót. Az út átellenes oldalán nagy betűkkel hirdették az új kiállítást. A Guertena név ismerősnek tetszett, hát úgy döntöttem, ha már itt vagyok, kellemesebben is eltölthetem az időmet, mint az apámon rágódjak. Átsétáltam a széles zebrán, be a magas kapun, és megvettem a jegyet a pénztárnál. A recepción egy öreg, bajuszos férfi állt, és barátságos mosollyal nyújtott felém egy színes brossúrát. Udvariasan biccentettem, amikor átvettem tőle a füzetecskét, majd beléptem az első terembe.

     Egy hatalmas, söstét festmény fogadott. Egy mélytengeri szörnyeteget ábrázolt, amelynek akkora szája volt, hogy képes lett volna együltő helyében bekapni bármilyen felnőtt embert. A víz körülötte olyan élethű volt, hogy azt hittem, ha közelebb lépek hozzá, magam is beleesek a tengerbe és engem is elnyel a szörny, így inkább óvatosan hátraléptem.

     A képek többségétől hasonló érzetem támadt. Mindannyiuktól a frász jött ki rajtam, pedig többsége nem is volt ijesztő. A Vörös Nő például annyira ártalmatlannak tűnt, mint a Mona Lisa, mégis úgy éreztem, hogy menten kilép a keretből, és széttépi a testemet apró darabokra. Félve néztem körbe, de a többi látogató teljesen átlagosan viselkedett, nem mutatták jelét ilyen mértékű rossz érzésnek. Ámuldozva néztek egy-egy képet, főleg a kiállítás főpontján, az öt méter széles festmény előtt szobroztak sokan. Alig vetettem rá egy pillantást, hogy tudjam, én annak a közelébe nem akarok menni.

     Megmagyarázhatatlan páni félelem töltött el a festmények nagy részétől, így inkább a szobrokat kezdtem figyelni. Bár azok között is akadtak olyanok, amiktől felállt a szőr a hátamon, a hatalmas, elvirágzó rózsaszobortól egyáltalán nem tartottam. Egy kisfiú állt a korlát szélén, óvatosan körbenézett, majd a vastag kötélen áthajolva nyúlt az egyik földön heverő óriási szirom felé. Gyorsan melléléptem, és megfogtam a karját. A srác ijedten rettent össze, majd mikor látta, hogy nem a biztonsági őr vagyok, megnyugodva fújta ki a levegőt.

     - A múzeum aranyszabálya, mindent a szemnek, semmit a kéznek – oktattam ki kedvesen.

     - Nem foghatom meg őket? - Olyan ártatlanul nézett rám a nagy szemeivel, mint az a szöszke lány az előző sarkon levő festményen.

     - Nem szabad.

     A fiú morgott valamit arról, hogy unalmas vagyok, majd egyszerűen otthagyott. Kuncogva csóváltam meg a fejem, majd visszaemeltem a tekintetemet a szoborra. Sokkal szebbnek tűnt, mint egy igazi rózsa, viszont elrontotta az egészet, hogy teljesen természetes hatása volt. Értékeltem volna, ha valami más különlegessége is van a hervadásán kívül. Kékben jobban el tudtam volna képzelni. Fellapoztam a recepción kapott füzetecskémet, hogy megtudjak végre a készítőjéről néhány dolgot, de megakadt a szemem az egyik festményen, pontosabban a férfi mellkasán pihenő kék rózsán. Nem lehet véletlen, hogy pont most gondoltam erre! Ezt a festményt még nem is láttam... összecsaptam a brossúrát, majd sietős léptekkel indultam neki a keresésnek.

     Az emeleten találtam meg, nem messze az egyik ablaktól pihent a falon. Megálltam előtte, és lenyűgözve mértem végig. A kép címe Garry volt, és egy nyúzott férfit ábrázolt a falnak dőlve. A korábban kiszúrt kék rózsát viszont nagyítóval kellett keresnem rajta, a mellkasára ugyanis csak egy alig pár szirmú virág volt tűzve. Visszalapoztam a füzetet, ami valóban ugyanezt a képet ábrázolta – pedig megesküdtem volna rá, hogy az előbb, mikor vizslattam, egy igazi, telt rózsa nézett vissza rám. A kép címe helyett is valami ostobaság szerepelt: az Elfelejtett férfi.

     Zavarodottan léptem a kép melletti táblához, amin szintén ez a felirat szerepelt, mint megnevezés. De hát miért, hiszen van neve!

     - Garry – suttogtam halkan. De... miért tudom ennek a festménynek a nevét? És ha van neve, akkor miért úgy illetik, mint akit elfelejtettek? Hiszen nem felejtettem el...

     Sorra ugrottak be a képek gyermekkoromból. Belesétálok a tengerkék festmény legmélyébe. Kiugró, elszenesedett kezek marnak utánam, megelevenedett oszlopok, festmények üldöznek. Kék rózsaszirmok mindenhol. Visszaszerzem a rózsát az egyik gonosz némbertől, és odaadom a földön fekvő, ájult férfinak, aki ettől magához tér. Sorra menekülünk együtt a horrorisztikus labirintus termein át. Csatlakozik hozzánk egy korombeli lány. Elszakadunk egymástól, én megyek a lánnyal. Egy nyulakkal teli szobában találom meg a hallucináló férfit, de sikerül magához térítenem egy pofonnal. A lány rámtámad egy festőkéssel, de a férfi megment. Beleesünk egy játékdobozba, ahol elvesztem a rózsámat. A férfi elcseréli az övét az enyémre. Egyre gyengébb lesz, vérzik a mellkasa. Odaadom neki a zsebkendőmet, hogy ezzel itassa fel a vért. Kiesik a zsebéből az öngyújtó. Mary csak egy szirmot hagy a rózsán, amikor visszaszerzem tőle. Felgyújtom a festményt. A férfi alszik, nem tudom felébreszteni. Kiviszem a rózsát a vázához, és belehelyezem. Nem tudok visszamenni a játékdobozba.

     Nem tudom visszaadni neki a rózsát.

     Ott kellett hagynom.

     És mihelyst kiléptem a festményből, elfelejtettem mindent.

     A remegő lábaim felmondták a szolgálatot, hangosan koppanva értek földet a térdeim a galéria parkettáján. Már mindenre emlékeztem. Bent ragadtam a festményben, és ott találkoztam a férfivel. Garry feláldozta magát értem, hogy én kijuthassak Guertena világából. Márpedig akkor, amikor magára hagytam, biztos nem aludt. Csak kicsiként láttam úgy. Az, aki a kijáratnál megpróbált megállítani, a világ kivetítése volt, nem az igazi. Az igazi Garry utánam jött volna. Miattam, értem halt meg.

     Miért felejtettem el ezt az egészet? Reszkető kezekkel vettem elő az öngyújtót, amit tőle kaptam. Ezzel pusztítottam el Maryt. Ez az egyetlen darabka, ami Garryből megmaradt.

     Nem bírtam tovább, hangosan felsírtam. Széles patakokban folyt végig a könny az arcomon, ahogy teli torokból zokogtam. Egyszerre rohantak meg azok az érzések, amikkel tíz évig hordoztam magamban, és talán csak a legmélyebb rémálmaimban bukkantak fel, hogy másnapra elfelejtsem őket. Az arcomra szorítottam a kezemet, de ezzel semmit sem sikerült csillapítanom. Éreztem, ahogy az öngyújtó fémje a bőrömhöz nyomódik, és ez csak olaj volt a tűzre. Üvölteni tudtam volna, de nem voltam benne biztos, hogy jön ki hang a torkomon.

     Valaki mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. Aggódva kérdezett valamit, biztos azt, hogy jól vagyok-e, de annyira sem éreztem magam képesnek, hogy a szavait kivegyem. Nem érdekelt a körülvevő világ, minek, ha elvesztettem azt, akinek ezt köszönhetem. A csuklómon erős kéz szorítását éreztem, majd lefejtették a tenyeremet az arcomról. Vörösen ráztam meg és szegtem le a fejem. Ki tudja, mennyi ideig fetrengtem volna a fájdalmam legmélyebb bugyrában, ha nem pofoznak fel.

     Hitetlenül pislogtam a korlát egyik arany oszlopára, a könnyeim megrekedtek valahol félúton. Mi történt? Végre meghallottam a férfi hangját, aki beszélt hozzám, a nevemen szólított. Lassan visszafordítottam a fejemet, és ránéztem.

     Egy pár pillanatig azt hittem, visszarángattak a rémálomvilágba. Az agyam nem volt képes befogadni azt, ki ül előttem. Felnéztem a festményre fölöttem, de azon már nem Garry állt, hanem egy kép egy vázáról, amiben egy teli kék rózsa árválkodott. Visszanéztem a férfira, aki előttem térdelt, és azzal a megszokott kedves mosolyával viszonozta a pillantásomat.

     - Szépen megnőttél, Ib.

     Nem hittem el, amit láttam. Lassan felemeltem a kezem, és megtapogattam az arcát. Meleg volt, és igazi. Életben van, itt ül előttem, és nem változott semmit, mióta legutóbb láttam. Ugyanazt a szakadt kabátot viseli, ugyanúgy hínárként áll a haja. A kezében a véres zsebkendőm, amivel épp az arcomról itatja fel a könnyeket. Kiesett a kezemből az öngyújtója, ahogy a nyakába ugrottam. Szorosan öleltem magamhoz, és megfogadtam, hogy soha többet nem eresztem el. Most már a meghatottságtól, a boldogságtól sírtam. Éreztem, ahogy ő is csatlakozik hozzám, és magához szegez a karjaival, amik már nem tűntek olyan hosszúnak, mint annak idején.

     Nem tudom, hány percet töltöttünk együtt a földön, egymás karjaiban, de túl hamar eljött a pillanat, amikor elengedtük a másikat. Garry föltérdelt, majd engem is felsegített a parkettáról. Nem értettem, hogy lehetséges az, hogy mégis életben van, és hogy ő is kijutott. Nem tudtam rendesen megfogalmazni a kérdéseimet, de ő értett az arcbeszédemből.

     - Magamhoz tértem, amikor a rózsámat megmentetted, de nem tudtam utánad menni. Bent ragadtam. - Megszorította a kezemet. Akkor láttam meg, hogy ő sem hiszi még el teljesen, hogy kiszabadult. - Láttalak a kereten át, amikor még kicsiként idejöttél. Nem ismertél fel, elmentél.

     - Sajnálom, elfelejtettem mindent, mihelyst kiléptem a festményből... - habogtam a magyarázkodásomat, de ő egy ujját a számra tette, amitől rögvest elhallgattam.

     - Nem haragszom. Mikor eszedbe jutott minden, akkor kiragadtál engem is a keretből – mondta kedvesen. - Neked köszönhetem, hogy visszakaptam az életemet. Köszönöm, Ib.

     - Nem – ráztam meg a fejemet. - Sokkal hamarabb emlékeznem kellett volna. - Még mindig olyan hihetetlennek tűnt az egész. De most itt volt az alkalom. - Én köszönök... mindent, ami még odalent történt.

     Összekoccintotta a homlokát az enyémmel. Még mindig magasabb volt nálam, de már nem a derekáig értem. Az életem egy eddig hiányzó darabkáját kaptam vissza. Lenyúltam az öngyújtóért, majd felé nyújtottam.

     - Tessék, a tied. - Nem akartam füllenteni, hogy vigyáztam rá, mivel nem történt meg. Ő viszont fejcsóválva tolta vissza a kezemet.

     - Maradjon nálad. Én nem akarom így visszaadni a zsebkendődet. - Csak egy apró oldalpillantást vetett a megszáradt, véres foltra. - Előbb rendbe hoznám, és utána találkozzunk megint.

     Kérdés nélkül beleegyeztem.
Hirtelen felindulásból elkövetett Ib fanfiction még nyár elejéről. After game story.
Aki nem ismeri a játékot, azt most azonnal menjen és töltse le, nem vesz igénybe az első játék két-három óránál többet. Sipirc: www.vgperson.com/games/ib.htm
Aki ismeri, annak csak annyit, hogy nekem a Forgotten Portrait ending volt a kedvencem.

Ib @ kouri
fic @ me
No comments have been added yet.

Add a Comment: